Weiner Leó (1885. április 16. Budapest, 1960. szeptember 13. Budapest) zeneszerző és pedagógus. 1901-ben beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol 1906-ig Koessler János növendéke volt. 1906-ban Liszt Ösztöndíjat kapott, op. 3-as Szerenád c. művéért elnyerte a Volkmann és Erkel díjakat, Agnus Dei c. kórusművéért a Haynald díjat és Magyar ábránd c. tárogatóra és cimbalomra írt darabjáért a Schunda díjat.
A Pesti Vígopera korrepetitora volt (1907-8), később a Ferenc József jubileumi pályadíj lehetővé tette számára, hogy hosszabb tanulmányútra Bécsbe, Lipcsébe, Berlinbe és Párizsba utazzon. 1908-ban kineveztést nyert a Zeneakadémiára, ahol zeneelméletet, zeneszerzést (1912-22) és kamarazenét (1920-57) tanított. Utóbbi munkájával nemzetközi elismerést szerzett és megteremtette a világszínvonalú magyar kamarazenélés alapjait. Tanári működése egy egész zenészgenerációra hatott, köztük volt Doráti Antal, Solti György, Ormándy Jenő, Kentner Lajos, Földes Andor, Zathureczky Ede, Végh Sándor, Starker János, a Lehner, Magyar és Bartók Vonósnégyes, stb. A Zeneakadémia haladó növendékeiből karmester nélküli zenekart szervezett (1928). Későbbi díjai: Coolidge díj (1922) a Második vonósnégyesért, Állami Díj (1933) az op. 18-as Szvitért, valamint két Kossuth díj (1950, 1960).
Weiner valójában nagy technikai tudású romantikus zeneszerző volt, ellenezte Stravinsky és Bartók újításait, de bizonyos mértékig elfogadta Bartók és Kodály nemzeti zenére vonatkozó elképzeléseit. Ő maga nem volt népzenegyűjtő, a népdalokat Lajtha László ismertette meg vele, ennek a népzenei gondolkodásnak eredményeként született op. 18-as Szvitje. Zenéjére alapvetően Beethoven, Mendelssohn, Bizet és esetenként Brahms hatott, a klasszikusok hatására fejlesztette ki saját zenéjének tiszta és kiegyensúlyozott stílusát, zenekari gondolkodását, ami a leginkább átirataiban mutatkozott meg.
Életművét négy szakaszra oszthatjuk: az I. világháború előtti évek (1905-13), a neoklasszikus periódus (1918-24), a következő alkotóperiódusban a magyar népzenei anyag kerül stílusának középpontjába (1931-51), végül az ötvenes évek (1952-60), melyek termésére az op. 43, Toldi c. szimfonikus költemény a legjellemzőbb. Említést érdemelnek Bach, Liszt és Schubert műveinek, valamint Bartók Két román táncának zenekari átiratai, sok átiratát külföldön Reiner Frigyes tette ismertté. Életének utolsó éveiben Beethoven összes zongoraszonátájának közreadásával foglalkozott.
