Lajtha sok tekintetben egyedülálló szerepet töltött be a magyar zeneszerzők között. Bartókhoz és Kodályhoz hasonlóan nem csupán zeneszerzőként volt jelentős, de nagy tekintélyre tett szert a népzenekutatás területén is; továbbá, ugyancsak Bartókhoz és Kodályhoz hasonlóan, az alkotás és a tudományos munka mellett tanárként is működött. Legfontosabb megkülönböztető jegye a francia és általában a latin zene iránti vonzalma, illetve ebből eredő személyes ízlése volt. Ebben a tekintetben az elsősorban német hatás alatt fejlődő magyar zenetörténetben a kevés nonkonformista közé tartozott. Zenéjének alapvető és állandó vonása magasrendű mesterségbeli tudása; az az elv, hogy a kidolgozás minősége minden műalkotás értékének döntő meghatározója, mindig kiindulópontja volt művészi törekvéseinek.

Tanárként Lajtha tanítványait a modern, különösen a francia zene tanulmányozására ösztönözte, s ezzel nagy szolgálatot tett a 20. századi magyar zene fejlődésének. A Zeneakadémia professzoraként elsőként vezette be a népzenei lejegyzést az alaptantárgyak közé.

 

Életrajza
Lajtha László Budapesten született 1892. június 30-án, és ugyanott hunyt el 1963. február 16-án. A budapesti Zeneakadémián Herzfeld Viktornál tanult zeneszerzést és Szendy Árpádnál zongorát. Diplomájának megszerzése után Lipcsében, Genfben és Párizsban folytatta tanulmányait. Párizsban 1911-ben Vincent d’Indy tanítványa lett. 1913-ban közgazdasági doktorátust szerzett a budapesti egyetemen, és kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum hangszertárának őrévé. 1924-ben a Néprajzi Múzeum munkatársa lett, miután már 1910 óta foglalkozott népzenegyűjtéssel. 1926-ban ő lett a Kálvin téri református templom Goudimel-kórusának karnagya. 1932-től kezdve részt vett a Népszövetség részeként működő Szellemi Együttműködés Szervezete munkájában, és 1939-ig fontos szerepet játszott a Népművészetek Nemzetközi Bizottságának (CIAP) zenei szekciójában. 1947–48 egy részét Párizsban és Londonban töltötte. A CIAP 1947-es párizsi közgyűlésén részt vett azon a tanácskozáson, amely a Nemzetközi Népzenei Tanács létrehozásához vezetett.
Lajtha 1919-től volt a Nemzeti Zenede professzora, 1945-től 1949-ig – nyugdíjazásáig – pedig az igazgatója. 1951-től a Zeneakadémián tanított. 1955-ben – Liszt óta az első magyar zeneszerzőként – a párizsi Académie des Beaux Arts levelező tagjává választották. Népzenekutatói tevékenységét egészen haláláig rendszeres nyugat-magyarországi gyűjtőutakkal folytatta. 
 

Díjai, kitüntetései

Coolidge-díj (1929), Kossuth-díj (1951)