Zeneszerző, zongoraművész, karnagy és tanár. A magyar zenei romantika – Liszt mellett – legjelentősebb képviselője, a magyar nyelvű nemzeti opera megteremtője. Elsősorban olasz és francia mintákra támaszkodva a magyar verbunkos zene felhasználásával és kifejezési lehetőségeinek kiszélesítésével egységes nemzeti operai stílust teremtett, melyet maradandó nemzeti és zenei értékként társított a magyar történelemből vett szövegkönyvekhez. 
Erkel Ferenc születésének 200. évfordulóján az EMB digitális formában is elérhetővé tette a zeneszerző számos operaáriájának zongorakivonatos kottáját.
 

1823-tól 1834-ig Kolozsvárott élt, ahol zenetanárként működött, zongoraművészként hangversenyezett, és zongoradarabokat (Magyar ábrándok) komponált. Itt került kapcsolatba Ruzitska Györggyel, Erdély zenei életének egyik vezéralakjával, s itt végezte első karmesteri tanulmányait.

Az opera iránti érdeklődését a magyar történelmi opera első jelentős alkotásának, Ruzitska József Béla futása című dalművének megismerése keltette fel. 1834-ben lépett fel először Pesten, 1835-től a Várszínházban működő Nemzeti Játékszín karmestere, 1836–37-ben a Városi (Német) Színház másodkarmestere volt, ahol alkalma nyílt vezényelni a kor olasz és német repertoárjának alkotásait. Emellett zongoraművészként is fellépett, nevéhez fűződik Chopin e-moll zongoraversenyének (1835) és (L. Jansa hegedűművésszel) Beethoven Kreutzer-szonátájának pesti bemutatója, repertoárján a klasszikus zongorairodalom jelentős alkotásai mellett európai kortársainak (t. k. Field, Herz, Hummel, Kalkbrenner, Moscheles, Thalberg) művei is szerepeltek.

1839-ben feleségül vette Adler Adélt, házasságukból négy kiváló muzsikus született: Gyula, Elek, László és Sándor. 1838 januárjában – Hei­nisch József utódaként – a néhány hónapja működő Magyar (később Nemzeti) Színház első karmestere lett. Az ezután következő három évtizedben – a Budapesti Operaház megnyitásáig (1884) – a magyar operajátszás megteremtője, majd vezéregyénisége volt. A színház keretein belül működő operatársulat zenei vezetőjeként sokat tett a legújabb európai operák megismertetéséért és a magyar operarepertoár kibontakoztatásáért, számos magyar kortársának műve mellett saját műveinek is ő volt első dirigense.

Aktív kapcsolata a színházzal zeneszerzői érdeklődését is a színpadi művek felé irányította. Első operáját, a Bátori Máriát, melyet a kor tagadhatatlan olasz mintákat mutató stílusjegyei ellenére is joggal ünnepelt az első nemzeti operaként, 1840. augusztus 8-án mutatták be a Magyar Színházban, amely ekkor kapta „Nemzeti Színház” nevet. A szövegkönyv szerzője Egressy Béni ezután haláláig (1851) legjelentősebb alkotótársa maradt. 1844-ben mutatták be a Hunyadi László c. operát, a reformkor legjelentősebb dalművét, amelynek néhány dallama 1848-ban a szabadságharc nemzetösszefogó, csak a Rákóczi-­indulóval összemérhető hatású zenedarabja lett. 1844-ben a Bartay András igazgató által meghirdetett himnuszpályázat első díját Erkel műve nyerte, azóta is ez hazánk hivatalos himnusza. A szabadságharc bukása után több magyar népszínműhöz (Két pisztoly, A zsidó, A rab, Egy szekrény rejtelmei) komponált kísérőzenét, emellett sokat tett a főváros zenei életének fellendítéséért.

Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság Zenekara, melyet rendszeresen vezényelt és 1874-ig vezetőkarnagyként irányított, 1858-ban az Országos Magyar Daláregyesület vezető (1880-tól tiszteletbeli) karnagyává választotta, mely tisztsége számos kórusmű megalkotására inspirálta. Az 1850-es években komponálta legjelentősebb operáját (ez volt utolsó Egressy-szövegre készült műve), a Bánk bánt, mely csak 1861-ben került színre. Későbbi színpadi műveinek kidolgozásában (Sarolta, 1862; Dózsa György, 1867; Brankovics György, 1874; Névtelen hősök, 1880; István király, 1885) jelentős részt vállaltak fiai is.

Erkel központi szerepet játszott 19. századi zenei intézmény- és oktatási rendszerünk kialakításában, zenetörténeti jelentőségű alapozó munkája nélkül aligha képzelhető el a 20. századi magyar zene felvirágzása. Közreműködött a Zeneakadémia megalapításánál (1875), amelynek ezután tíz éven keresztül igazgatója és zongoratanára is volt. 1884-ben a megnyíló budapesti Operaház főzeneigazgatói címmel tisztelte meg. 1890-ben, 80. születésnapján, a Filharmóniai Társaság hangversenyén lépett utoljára pódiumra.

1893. június 15-én hunyt el Budapesten.