Liszt Ferenc (1811. október 22. Doborján [Raiding] - 1886. július 31. Bayreuth) ünnepelt zongoraművész, zeneszerző és karmester, a szimfonikus költemény műfajának megteremtője.

Hatéves korában kezdett zongorázni (édesapja tanította); olyan gyorsan fejlődött, hogy amikor egy nyilvános soproni hangversenyen 9-évesen Ries nehéz Esz-dúr zongoraversenyét eljátszotta, feltűnő művészi sikerrel, édesapja egy pozsonyi koncertet is tervbe vett. E fellépése hatására néhány magyar mágnás hat évre 600 forint éves ösztöndíjat ajánlott fel Liszt zenei képzésére. Ezt örömmel elfogadták és a család 1822-ben Bécsbe költözött. Liszt 18 hónapig Czernytől vett zongoraleckéket, Salieritől tanult zeneelméletet; a zeneszerzésbe kettejüktől nyert bevezetést. Czerny feltehetően Beethovennek is bemutatta.

Liszt 1822-23-as nyilvános bécsi fellépései olyan sikert arattak, hogy apja elhatározta: nyugat-európai turnéra indul fiával, majd pedig a párizsi Conservatoire-on taníttatja. Útban a francia főváros felé Liszt egyebek közt Münchenben és Stuttgartban is szerepelt, s közönsége Mozart reinkarnációját vélte felismerni benne. Azonban a Conservatoire-ra idegen származása miatt nem nyerhetett felvételt. Ezután Liszt nem vett több zongoraórát és autodidaktaként bontakoztatta ki tehetségét. Rövid ideig Paërnél és Reichánál tanult zeneszerzést, és írt egy egyfelvonásos kis operát Don Sanche, ou le Château d'Amour címmel, amelyet 1825-ben az Académie Royale de Musique-ben ötször előadtak.

Liszt apja haláláig, 1827 augusztusáig turnézott, majd Párizsban telepedett le, és tanítással biztosította a saját és édesanyja megélhetését. Visszavonultságából az 1830-as júliusi forradalom ragadta ki. A legmagasabb irodalmi és művészi körökben mozgott; Chateaubriand, Lamartine, Victor Hugo alkotásai, Chopin és Berlioz zenéje, a saint-simonisták és Lamennais abbé társadalmi nézetei hatottak rá; elhivatottságot érzett a papi pályához, de végül a művészetet választotta. Paganini bravúros hegedűjátéka felkeltette benne a virtuóz hangszerjáték és a drámai előadásmód igényét, Berlioz pedig megerősítette zenei elképzeléseiben.

Első élettársával, Marie d'Agoult grófnővel (aki íróként Daniel Stern néven vált ismertté) 1835-36-ban Svájcban, majd 1837-39-ben Itáliában tettek utazást. Három gyermekük született: Blandine, Daniel, továbbá Cosima, aki később Richard Wagner felesége lett. 1839-ben Liszt felajánlotta, hogy koncertjeivel előteremti a bonni Beethoven-szobor felállításához hiányzó összeget. Az ekkor megkezdett turnék során meghódította Európát.

1847-ben megismerte Carolyne von Sayn-Wittgensteint, második élettársát. Carolyne-nak része volt abban, hogy Liszt befejezte előadói karrierjét és 1848-ban Weimarban letelepedve udvari karmesteri állást vállalt. Weimart - Goethe után újból - Németország kulturális fővárosává, egyúttal a modern zene központjává tette.

Tehetséges kortársait önzetlenül támogatta; karmesterként különösen sokat tett Wagner és Berlioz elismertetéséért, tanárként a fiatalabb pianistanemzedék, Hans von Bülow, Tausig, (később Thomán István, Szendy Árpád) tudásának tökéletesítéséért. Zeneszerzőként weimari éveiben alkotta meg legnagyobb hatású műveit, köztük az 1-15. Magyar rapszódiát, a Zarándokévek 1-2. kötetét, a H-moll szonátát, a 12 szimfonikus költeményt, a Faust- és a Dante-szimfóniát, az Esztergomi misét, a két zongoraversenyt és a Haláltáncot.   

Weimarból távozván 1860-69 között Rómában élt, ahol 1865-ben felvette a kisebb egyházi rendeket. Az 1860-70-es éveiben komponálta a Krisztus-oratóriumot, a Koronázási misét, a Via crucist és számos kisebb vallásos művét. 1869-től haláláig évente néhány hónapra Budapestre és Weimarba utazott. 1875-ben felkérték az újonnan alapított Zeneakadémia elnökének és tanárának. Az intézmény első önálló épületében kapott szolgálati lakásában (ma: Régi Zeneakadémia, Liszt Ferenc Emlékmúzeum) Liszt telente tartotta zongora-mesterkurzusait. 1886 nyarán már betegen utazott a Wagner-fesztiválra s ott, Bayreuthban érte a halál.