Bozay Attila

 
Az 1960-as évek elején pályáját kezdő magyar zeneszerző generáció egyik legmarkánsabb egyénisége. Fiatalkori műveiben a dodekafónia, majd az improvizatív és experimentális zene lehetőségei felé irányult figyelme, az 1980-as évektől pedig a neoklasszicizmus és a magyar nemzeti zenei hagyományok szintézisével alakította ki saját zenei stílusát.
 

Életrajza

1939. augusztus 11-én született Balatonfűzfőn. A budapesti Zeneakadémia zeneszerzés szakán 1962-ben szerzett diplomát Farkas Ferenc növendékeként. 1962–63-ban a szegedi Zeneművészeti Szakközépiskola zeneelmélettanára; 1963–66-ban a Magyar Rádió zenei szerkesztője volt. 1967-ben UNESCO-ösztöndíjjal Párizsban tanult, majd szabadfoglalkozású zeneszerzőként működött. 1979-től haláláig a budapesti Zeneakadémián zeneszerzést tanított, mellette 1990–93-ban a Nemzeti Filharmónia igazgatója volt. Két operája mellett főként kórusműveket és hangszeres zenét (szimfonikus, kamara- és szólóműveket) komponált. Vörösmarty Mihály színműve nyomán írt Csongor és Tünde című operájában (1979–84) dolgozta ki azt a tízhangú rendszert, melyet ezután élete végéig következetesen használt. Művei számos nemzetközi fesztiválon szólaltak meg. (ISCM-fesztivál Prágában és Londonban, Holland Fesztivál, Witteni Fesztivál, Zágrábi Biennale, Varsói Ősz, Grazi Musikprotokoll). Saját kompozícióinak előadásában gyakran ő maga is részt vett citera- és csőrfuvola-játékosként.

1999. szeptember 14-én hunyt el Göncön (Északkelet-Magyarország).
 

Díjak, kitüntetések

Erkel-díj (1968, 1979), Érdemes Művész (1984), Bartók–Pásztory-díj (1988), Kossuth-díj (1990), Magyar Művészetért Díj (1992)